A Pilis olyan, mint egy lélegző emlékkönyv. Földje őriz sok mindent, amit talán már elfelejtettünk, levegője pedig újra és újra elmeséli azoknak, akik hajlandók figyelni. A Pilisszántó határában húzódó Csillagösvény nemcsak egy túraútvonal. Egy gondosan megformált szellemi és lelki ösvény, amely megérinti azt, aki végigjárja.
Sokan úgy gondolják, hogy a természetjárás egyszerűen csak fizikai mozgás a fák között. Pedig a Pilisben, különösen ezen a szakaszon, a séta szinte észrevétlenül válik egyfajta utazássá időben, gondolatban és érzésben is. A Csillagösvény egy olyan hely, ahol a lépések lassabbak, a tekintetek mélyebbek, a csend pedig nem hiány, hanem jelenlét.
A Csillagösvény
Pilisszántó szélén, a falutól pár percnyi autóútra indul az ösvény. Nincs látványos tábla, nincs nagy kapu. Egy földúton kell elindulni, ami lassan kapaszkodik fel a hegyoldalba. Az elején még hallani a falu zajait, de ahogy a fák sűrűsödnek, a hangok elmaradnak. Nem hirtelen, inkább fokozatosan.
Az út enyhén emelkedik, hol kavicsos, hol puha avarral borított. Néha keresztülvág egy kiszáradt vízmosáson, máshol a fák gyökerei futnak keresztbe. A természet nincs megszelídítve, de barátságosan fogad. Az első kanyar után már érezni, hogy ez nem egy szokványos túra. Aki itt jár, annak nem kell sietnie.
A Pilis fái között van egy út, amely nem térképekről lett híres, és nem turistaattrakcióként kezdte pályafutását. Mégis évről évre egyre többen keresik fel. A csillagösvény Pilisszántó fölött halad, szelíd emelkedőkkel, lágy kanyarokkal, csenddel, amit ritkán találni máshol. Nem igényel különösebb erőnlétet, nem kell hozzá felszerelés sem.
Séta a magyarság történelmében
A csillagösvény egyik különlegessége a kálváriához hasonló faragott szoborsorozat. Itt mindegyik alak magyar történelemhez kötődik, de nem emlékműként áll, hanem emberi léptékben. Az első stáció Nimródot ábrázolja, aztán jön Attila, Árpád, Szent István, Boldog Özséb, Szent László, végül Hunyadi Mátyás. A fák között állnak, egyenlő távolságra egymástól, mintha őriznék az utat.
A szobrokat Smidt Róbert faragta, aki felvidéki mestermunkájáról ismert. A formák egyszerűek, mégis hatásosak.
Ahogy haladsz tovább az ösvényen, a természet egyre jobban bevon. Az erdő sűrűsödik, aztán egyszer csak kitisztul. A levelek között néha átsejlik a napfény, a szél irányt vált, a fák között megnyílik a tér. Egyik pillanatban még lombsátor alatt lépkedsz, a következőben egy kis réten állsz, kilátással a völgyre.
Itt nincs hivatalos kilátópont, nincs korlát, nincs platform. A látvány mégis emlékezetes. A távolban Pilisszentkereszt házai látszanak, mögötte a hegyek vonala, még messzebb pedig egy vékony fénycsík, ahol az ég és a föld összeér.
A madarak hangja változik, ahogy haladsz. A csicsergés reggel más, mint délután. A fák is máshogy állnak a naphoz, az árnyékuk hosszabb vagy rövidebb, és ahogy egy-egy levél megmozdul, úgy tűnik, mintha jeleznének valamit.
Boldogasszony kápolna
A séta utolsó állomása borítóképen látható a Boldogasszony-kápolna. Fehér falai kissé meglepőek az erdő zöldjében, mégsem idegen. Olyan, mintha mindig is ott lett volna. A kápolna előtti kis tér kővel van kirakva, pár pad is található mellette. Ha fúj a szél, a harang megmozdul. A Lélekharang hangja tisztán szól, és sokáig megmarad a levegőben.
A kápolna belső tere egyszerű. Nincsenek padok, nincs nagy oltár, csak egy mécsestartó, egy kereszt, néhány virág. A falon fakuló szentképek, egy vendégkönyv, néhány gyertyamaradvány. Az, aki eddig eljut, rendszerint leül, ha csak pár percre is. Nem imádkozni jön mindenki, de a csönd, ami itt van, arra késztet, hogy befelé fordulj. Nem hangosan, nem látványosan – csak úgy, mint az erdő.
