Több mint húsz éven át minden tavasszal ugyanaz a történet ismétlődött: egy fehér gólya megjelent a horvát Brodski Varoš egyik udvara felett. Klepetan volt az, aki évről évre csaknem 14 500 kilométert repült Dél-Afrikából egy apró horvát faluba. Önmagában ez még nem lenne különös – a gólyák vándorolnak.
Csakhogy Malena, a párja, nem tudott vele tartani. Egy vadász lövése 1993-ban végleg véget vetett a vándorlásának. Ha akkor nem talál rá egy nyugdíjas iskolagondnok, aligha élte volna túl az első telet. Stjepan Vokić azonban befogadta, és onnantól kezdve évről évre vigyázott rá, gondoskodott róla – csendben, következetesen.
Klepetan ősszel mindig elrepült délre, tavasszal pedig visszatért. Kapcsolatuk nem hasonlított a madarakra jellemző párválasztási szokásokra. Malena nem repülhetett vele, nem osztozott az útjaiban, de a közös fészekben minden évben újra egymásra találtak.
Közel húsz év alatt 66 fiókát neveltek fel. Malena a fészekben maradt, gondozta a kicsiket, míg Klepetan tanította őket repülni, tájékozódni és boldogulni a világban.
2021-ben Malena elpusztult. Klepetan azonban továbbra is visszatért. Leszállt a fészekhez, majd megállt az almafa alatt, ahol egykori társa nyugszik. 2022-ben is jött. 2023-ban, a következő évben szintén.
2024-ben újra megjelent – de ezúttal valami más volt. Tíz nappal korábban egy fiatal nőstény gólya, Mlada érkezett meg a fészekhez. Úgy tűnik, Klepetan új társra talált. Mégis, amikor megérkezett, első útja most is Malenához vezetett – a kertbe, az almafához.
Klepetan most új fészket épít, új társával. A mozdulatok ismerősek, a környezet ugyanaz, de valami már más. Mlada nem helyettesít senkit – egyszerűen csak ott van, ahol most lennie kell. Klepetan pedig teszi, amit mindig is tett: visszatér, felépít, gondoskodik. És közben minden tavasszal megáll egy almafa alatt, mielőtt továbbmenne. Talán ez a legnagyobb hűség: amikor az emlékezés nem akadályoz, csak része marad annak, ami tovább él.
